Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, fehér sapkában. Hurkás kis kezében egy vízzel teli vödörrel, kicsit bizonytalanul lépegetett. Nem lehetett több még két évesnél. A nővérkéje három és fél. A homokozóban nagy munka folyt. Várépítés. Ez aztán az igazi játék! Minden gyerek ott tüsténkedett, részese akart lenni a nagy feladatnak. Csöppnyi tenyereikkel túrták, ásták, lapátolták a homokot. Igazi csapatmunka volt. A fiatal anyuka szólalt meg először:

- Nézd Őket, milyen édesek! Minden gondunkat feledtetik.

- Hál’ istennek – mondta Péter, majd hozzátette:

- Legalább ők még nem érzik, milyen világba születtek.

            Zsuzsi önfeledten, kipirult arccal épített. Kisöccse készségesen öntögette a vizet a száraz homokra. Ettől aztán még jobban lehetett tapasztani, formálni, alagutakat, tornyokat, titkos folyosókat alakítani. A homokvár egyre csak nőtt-nőtt, terebélyesedett.

- Hova menjünk innen, ha már végképp nem tudjuk fizetni a számlákat? – nézett aggódó arccal Klári a párjára.

- Hova mennénk?! Majd csak lesz valahogy – mondta Péter, közben jobb lábával egyre nagyobb köröket formált a homokban.

- Tegnap beszéltem Zolival. Tud egy jól fizető alkalmi munkát. Még nem is mondtam Neked. Egy gond van vele, hogy esténként kellene menni. Nektek sokkal nehezebb lenne!

- Nem gond, ez sem gond – szorította meg Klári férje kezét.

- Ezzel Te ne törődj! Értük mindent megteszek! – fáradtan, de boldogságtól sugárzó arccal nézett gondtalanul játszadozó csemetéi felé. Épp kislánya hajára tapasztott egy másik lurkó jó nagyadag homokot. Már annyira benne voltak a várépítésben, hogy ki sem láttak a munkából.

- Ezt a boldogságot nem lehet pénzzel mérni. Két egészséges, életre való gyermekünk van. Ez mindennél többet ér – közben erősen szorította Péter kezét. Nincs az a pénz, amiért odaadnám őket. Miket beszélek, ha pár órát nélkülük töltök, már hiányoznak.

Eltörött a mécses. Zsuzsi bömbölni kezdett. Már állt volna fel Klári, amikor Péter szólt: - Hagyd Őket! Mindjárt megnyugszik. Nem kell minden semmiségért ugrálnod!  Látod ez a Te bajod, hogy túlaggódsz mindenért.

- Könnyű ezt mondanod. Nem te vagy velük egész nap.  Te csak a szép oldalát látod már a dolgoknak, amikor este hazajössz

Közben Zsuzsi jól megrázta copfjait, a hajáról csomókban esett le a homok az épp alatta munkálkodó, totyogó Bandika fejére. Egy kis adag még a szemébe is juthatott, mert Bandika elkezdett szipogni. Szerencsére nagy baj nem lehetett, mert hamar abbahagyta.

- Látod, nem lehet levenni a szemünket róluk egy percig sem. Ez így megy egész nap. Itt a játszótéren még csak elvannak.  De fenn a lakásban?  Ott néha katasztrófa, amit művelnek.

- Vedd kicsit lazábban Őket! Minket sem így neveltek.

- Na ezt jobb, ha hagyjuk, hogy kit hogyan neveltek!

- Már megint kezded? – nézett Péter Klárira.

- Most nem vagyok olyan passzban, hogy erről vitatkozzam. – dőlt hátra fáradtan Péter.

 - Különben is, hagyjuk békén az ősöket.  Ők is éltek úgy, ahogy akkor tudtak, meg akartak

- Mi most így élünk. Mutassa meg valaki, hogyan tudná jobban csinálni hasonló helyzetben! Nézd meg! Sorra válnak el a korunkbeliek. Mindenhol baj van. Türelmetlenek. Azt hiszik, hogy majd mással, egy másikkal könnyebb lesz.

- Nem tudhatod, hogy ki miért válik el? Nem szeretek általánosítani – válaszolt Klári, s közben magára terítette melegítőjét. Kora tavaszi este volt. Kezdett hűlni a levegő.

- Lári-fári. Miért válnak el? Most ez a divat. Ez a sikk. Nincs türelmük egymáshoz. Nem akarnak alkalmazkodni. A gyerekek isszák meg minden válásnak a levét. Ők védtelenek. Nem tehetnek semmiről.

            Az óriás vár elkészült. Körbeállta a sok-sok maszatos, nyakig homokos kisgyerek. Látszott rajtuk a megelégedettség. Örültek remekművüknek. Örömük nem tartott sokáig, mert feltűnt a láthatáron négy vagy öt nagyobb fiú, hónuk alatt focilabdával,  a beszédjükből már kihallatszott, hogy ők most vagányosat játszottak. Lehet, hogy épp az előző esti akciófilmben látottakat adoptálták. Az egyik srácnak támadhatott egy őrült ötlete.  Kiáltott a többieknek: - Irány a célpont! Teljes lendületükkel nekirontottak a homokvárnak. Nem volt elég egyszer, újból nekiszaladtak. Taposták, rugdalták, ahogy csak bírták.  A kicsik hanyatt homlok menekültek, ki merre látott. A homokvárból semmi nem maradt…

             A csöppségek csak álltak, néztek dermedten, szólni sem tudtak. Először Petike kezdett el olyan keservesen sírni, hogy az ember szíve majdnem meghasadt. Nem kellett több Bandikának sem. Ő is rázendített. Most már nagy volt a baj. Kánonban sírtak a gyerekek. Nem értették a hirtelen kialakult helyzetet.

- Na most kell odamenni!  Meg kell Őket vigasztalni!

 Péter még ki sem mondta, Klári már a karjaiban tartotta Petikét, Zsuzsit kézen fogta, és eljöttek a várrom közeléből.

- Ööők, ööők vojtak! – szepegett Peti, közben kapaszkodott anyja nyakába.

- Ööők vojtak! – mutatott kis maszatos kezével a suhancokra. Azok mit sem törődve a pár perccel ezelőtt történtekkel, már vidáman rugdalták a labdát a közeli kitaposott gyepen. Klári és Péter elkezdték újraépíteni a lerombolt várat. A kicsik lassan abbahagyták a sírást. Körbeállták a két fiatal felnőttet. Nem telt bele pár perc, a homokvár újra állt. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy korábban, de állt és a gyerekek megnyugodtak.

- Látjátok, most ők nagyon szégyellhetik magukat! – mutatott Péter a kamaszokra, akiknek arcán kicsit sem mutatkozott a megbánás jele. Ebben a pillanatban a focilabda begurult a homokozóba, épp Bandika lábai elé. Bandika gondolkodás nélkül felvette, és esetlenül odatotyogott vele az egyik fiúhoz.

- Ezs a Tijjed – nyújtotta alázatosan, pici kezével szorítva a labdát a nála háromszor magasabb fiú felé. A kamasz fiú csak állt és nézett a csöpp gyermekre. Nem szólt egy szót sem. Nyúlt a labdáért, de nem érte el. Kénytelen volt lehajolni érte. A játszótéren minden szempár őket figyelte. Ebben a pillanatban olyan csend lett, hogy tisztán lehetett érteni a kamasz rekedtes hangját.

- Köszi, izé… rendes tőled, köszi – a focilabdát bal kezében tartva, jobbjával egy finom barackot nyomott a kicsi kobakjára. A kamaszok egymásra néztek, egy szót sem szóltak, de mintha megértettek volna valamit…

Abbahagyták a focizást, és egyenként elandalogtak.