A Jenő nevű haverom felesége délben – meggondolatlanul – kikiabált az udvarra:
– Kész a kaja, jöhetsz ebédelni, Jenőkém!
A szomszéd meg (aki évek óta hallgatózik és kukucskál a Jenőék udvarára néző vécéablakból), eldobta a kezében lévő klozetkefét, beszaladt a hivatalba a jegyzőhöz, és feljelentést tett – mondván, hogy a Jenő: kém!
A jegyzőnek se kellett több (mert ki nem állhatta Jenőt, de főleg a családját, ugyanis azok tudtak a viselt dolgairól), megbízta az önkormányzati faliújság szerkesztőjét, még aznap délután hozza le a helyi „tacepaón”, hogy ez az elvetemült Jenő: kém! A falu hangosbemondóján keresztül pedig – halasztást nem tűrve – drámai beszédet mondott a polgármester is. Rezignált hangon jelentette be a világvégét, és annyira szívére vette a felháborító, a minden „jóérzésű” falubelit „lesújtó” hírt, hogy a mondandója végén („egyenes adásban”) olyan eszeveszett sírás-rívásba kezdett, hogy néhányan azt hitték a faluban, a sziréna szólalt meg,
és itt vannak az orosz bombázók.
Össze is hívták estefelé a testületi ülést, különös tekintettel arra, hogy a Jenő kém. Ott kellett lennie Jenőnek, meg az asszonyának is, akinek (a jegyző szerint) tudnia kellett arról, hogy a Jenőkém-je mióta folytatja ezt a mocskos, haza – vagy inkább – faluáruló tevékenységét, és hogy lehet az, hogy ő ezt elnézte neki. Az asszony bizonygatta, hogy a „Jenő” és a „kém” szórészek között ő nem tartott szünetet, hanem azt egyben ejtette ki a száján, vagyis azt mondta: Jenőkém.
Ennek ellenére – egyhangúlag és titkosítva - a helyszínen megkövezték szegény asszonyt. A jegyző tanácsára az dobta rá az első követ, aki már annyi követ összelopott képviselősége alatt, hogy bőven jutott ilyesmire is belőle. Olyan szorgalmasan és lelkesen dobálták a követ (a megélhetési kődobálók), hogy kő kövön nem maradt. Annál több a „konspiratív” Jenőnén, aki kikövezve ment haza! Úgy nézett ki, mint egy felújított vártorony.
A Jenő meg térden állva könyörgött a máskor egymást ölő, de most erre az alkalomra sikeresen egybehegesztett testületi tagokhoz, hogy higgyék már el, a Jenő névhez csak a magyar nyelv szabályai szerint kicsinyítő képzőt és birtokos személyjelet társítva mondta ki felesége a „kém” szócskát. Ez azonban nem hatotta meg az egy húron pendülő kémfóbiás hitetleneket, és megbízták a faliújság szerkesztőjét, gyorshírben hozza le JenőKÉMnek a luxus palotájáról készült képeket. A sajtóhírek szerinti árát is, ami nem lehet kevesebb, mint JenőKÉMnek és családjának a 350 évi adózott keresete – úgy együttvéve.
Ki is ment a helyi szennylap fotósa, hogy a kacsalábon forgót lefényképezze, de tévedésből a feljelentő házát fotózgatta veszettül, mert az sokkal jobban nézett ki, mint a JenőKÉMé. Másnap kirúgták állásából a többszörösen balfácán pancsert.
És mivel a baj nem jár egyedül - járulékos hatásként – az egyik utcabeli öregasszony (a polgármester anyósa), ezen a JenőKÉMen felháborodva, végig jajveszékelte a falut, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”! Mire egy falubéli józan eszű megkérdezte a sápítozó öreg lotyót:
– Bözsi néni! Mit szólna maga ahhoz, ha én meg egy olyan harasztot zörgetnék (sajtóhírekre hivatkozva), ami szerint maga, egy útszéli büdös kurva – méghozzá a koszosabb és a szakadtabb fajtából? Meg azt is állítanám – szintén sajtóhírekre hivatkozva, hogy a polgármester veje, magától kapta el a szifiliszt, amit azóta se tudtak kipucolni belőle. Pedig uniós támogatást is kapott hozzá.
Erre a vén kotló, se nyelni, se köpni nem tudott, de amikor visszanyerte az eszméletét, dacosan azt mondta:
– Nem bánom én! De akkor is… nem zörög a…!
A szomszéd falu hangosbemondója is meginterjúvolta a JenőKÉM által sújtott és sokat szenvedett falu polgármesterét, aki sejtelmesen közölte, hogy eleget tud a Jenő-KÉMügyről, de nem örül neki, mert az ilyen tudás titokköteles. Ezért olyan hosszú időre titkosította a vizsgálati anyagot, hogy amikorra az letelik, nem csak a feljelentő, de még annak a lelke is elrohad a másvilágon. (Pedig az feltehetően saválló!)
Így aztán, mindenki jól járt. Kivéve a Jenő haveromat meg annak a családját!
Vagy mégsem?