Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt, istenien tűzött a nap. Aki tehette, valamelyik strandon lubickolt, vagy hideg italát szopogatta éppen egy napernyő áldásos hűsében. A Március 15. téren nyitott ajtókkal várakozó Mercedes taxiban 40 C°-ot mutatott a műszerfalra ragasztott, bimetál hőmérő.

Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a  félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né, má’ mekkora dekk, ezért még egy helikoffer is leszállna.
– Elegem van már a cigiből – morgolódott a taxis. Kijön dolgozni az ember, és csak szívja egyiket a másik után, közben szikkad a napon a Mátyás pinyón, és unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó.  Lehet találnál utasokat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meg is lesz egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig nagyon pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot. 
– Három kiló? Ebben a forróságban túlórázhatsz Kálmi, mire kihűl…
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.

Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt újraöntve, és még mindig büdösen gőzölgött a napon.
– Micsoda csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– Na, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!
– Meggondolom még - morogta Béla -, azzal elnyújtózott a taxi árnyékos hátsó ülésén.

Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány szaladt felé integetve a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mert úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mivel futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
­– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccomat.
 
Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajt, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.

Húsz perc alatt értek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen utána settenkedett, hogy lássa, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis hirtelen megfordult, és szívdobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
 Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy állt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla összegörnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy levegye róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátához értek.

Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet  – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán sohasem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkkkrr meeeeg, neemszaaad hrkkkrr, fiiigyejmárááá neemleeet, hrkkkrr nememmá’, hrkkkrr  fiiigyejmáideee nememmá’, hrkkkrr neméteeee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az agresszív, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az álnok, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…

Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.

Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
– Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!

2011, 03. 02.