 Csősz Pistáról minden valamirevaló váradi tudta, hogy burokban született. Az efféle kiváltságos embert, élete végéig elkíséri a szerencse. Messziről megérzi a földbe ásott kincset, akár a jó szamár a készülő esőt. Megérzi, és meg is találja. Ráadásul sem kés, sem kard, de még a pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes ártani neki.
Hogy Csősz Pista valóban szerencsés csillagzat alatt született, már egészen zsenge korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor bátyjai felállították a Széles utcai híd korlátjára, aztán rászóltak: Na, ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette magát, rögvest elrugaszkodott és olyan szép homorú ívű csukafejessel érkezett a Körösbe, hogy még a Szajkó fivérek is eltátották tőle a szájukat. Csakhogy a pillér tövében jókora kőtömb lapult. Vélhetően még a hajdani hídépítők felejtették ott, bár az sem kizárt, hogy a tavaszi áradások görgették le a hegyekből. Tény, hogy Pista feje nekiütődött. Mélyen volt a kő, de még így is jókorát reccsent a kobakja. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, és erejét vesztve elterült a folyó fenekén. De az egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban már feleszmélt a burokban született legényke. Hirtelen elhatározással elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktől, és prüszkölve emelkedett a felszínre. Amint bátyjai meglátták öccsük vérző fejét, nyomban utána ugrottak, kisegítették a partra, ölbe kapták és úgy ahogy voltak, fürdőgatyásan nyargaltak vele Bozsó főorvoshoz. A híres fiatal sebész végigtapogatta Pista kobakjának s nyakának minden négyzetcentiméterét. Közben hol hümmögött, hol a fejét csóválta.
– Meg kell adni, keményfejű gyerek – összegezte diagnózisát. Aztán érzéstelenítőt fecskendezett a seb körül a fejbőr alá, barna zsinórt fűzött egy görbe tűbe, és szapora öltésekkel ügyesen összevarrta a felhasadt bőrt. Végül bekötözte.
– Derék katona lesz belőled, fiam – veregette meg Pista vállát a főorvos, majd bátyjai felé fordult: – Pupilláiból, s a hidegrázásból ítélve, enyhe agyrázkódása van, de holnapra elmúlik. Három nap múlva viszont hozzátok vissza kötözésre, s ha lehet, a jövőben jobban vigyázzatok rá! – kötötte a lelkükre búcsúzóul.
Egy hét múlva lekerült a turbán Pista fejéről, iskolakezdésre pedig a hasadás helyén nőtt töpörtyűszerű varrat is leszáradt. Addigra már a fél város tudott a csodás kimenetelű vízbeugrásról.
Telt, múlt az idő és Pista legénnyé cseperedett. Mivel kicsi korától ügyesen rajzolt, szépen faragott, özvegy édesanyja úgy határozott, legkisebb fiát az egyik neves váradi sírkőfaragóhoz adja inasnak. Pista egykedvűen fogadta anyja bejelentését. Másnap be is állt a kőfaragóhoz. Naphosszat keverte a cementet és dolomitőrleményt, cipelte a már kiöntött sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha mestere úgy kívánta márványt csiszolt, vagy valamelyik temetőben betongyűrűt öntött. Nagyritkán a vésőt is kezébe vehette.
Húszéves korában annak rendje s módja szerint bevonult katonának, letöltötte a két évet, aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Hétközben a sírkőfaragó műhelyben serénykedett, szombatonként pajtásaival eljárt a bálokba. Néha őt verték meg, máskor ő tört be néhány fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült zöld ágra vergődnie. Nem mintha bárminemű kifogása lett volna a szemrevaló fehérnépek ellen. Sőt! Nagyon is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a lányok valami miatt idegenkedtek tőle. A második, harmadik találka után rendszerint faképnél hagyták.
Bántotta a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment józanon haza soha. Özvegy édesanyjának majd’ megszakadt a szíve nagy bánatában. Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor összefutottak a piacon:
– Ó, drága Mariskám. Mit nem adnék, ha Pista is olyan lenne, mint a testvérei, akiknél már három-négy gyerek hancúrozik az udvaron.
A harmincas évek közepén csősz nélkül maradt az Olaszi temető.
– Nálad alkalmasabb embert keresve sem találnánk, fiam – kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz. – Ha elvállalod a csőszködést, a csőszlakás is örökre a tiéd lehet – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Ami azt illeti, ennél valamivel többet vártam az élettől – válaszolta Pista az ajánlatra. – De ha ez van nekem szánva, kénytelen vagyok beérni vele. Egye fene, elvállalom – csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a kőfaragó legényből Csősz Pista.
Barna arcú, sovány, szikár ember volt már, amikor az ötvenes évek közepén megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek, mint a ruhaszárító kötelek, a fehérre meszelt csőszház előtt, amely a Temető utca felőli kapu mellett támasztotta belülről a sírkert roskatag téglakerítését. Napközben sírokat ásott, öntözte a virágokkal beültetett hantokat, egyengette a temetőkert útjait. Sötétedés után kulcsra zárta a két kaput, leakasztotta az ajtó melletti szegről a lámpát és végigjárta a temetőt. Aztán ő is nyugovóra tért.
A holtak sohasem háborgatták, az élők csak elvétve. Néha előfordult, hogy a kocsmából hazafelé tartó ittas emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra boruló szomorúfüzek alatt. Éjfélig többnyire kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel a kapuk zárva voltak, kénytelenek voltak felkölteni Csősz Pistát. Dühös volt az öreg, majd szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtőztette magát, szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett összes keserűséget, mérget. Kacskaringós káromkodásait úgy cifrázta, mint a szűrszabók cifraszűreiket. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták fölül.
Beszélték, hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé tántorgó részeg beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, ott fektében el is aludt. Október vége felé járt, hűvösek voltak az éjszakák. A hidegtől gyorsan magához tért a részeg és kiabálni kezdett: – Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra felébredt Pista bácsi. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, gatyásan, mezítlábasan kiállt a háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!
Ettől az egyetlen esettől eltekintve az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Szent meggyőződése volt, hogy az elhunytak, vagy ahogyan ő nevezte őket: „a jobb létre szenderültek”, keményen megtorolják, ha valaki háborgatni merészeli végső nyugalmukat.
A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Némán tűrik a sírkerteken kívüli világ aljasságait. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyűlölködnek. Az irigykedés, féltékenykedés, bosszú kizárólag az élők jellemzője.
Míg élt anyai nagyanyám gyakran kísértem el az Olaszi temetőben nyugvó nagyapám sírjához. Ő vitte a virágot, én meg egy ütött-kopott, alumínium tejeskandlit lóbáltam, melyet a temetőkútnál mindig megtöltöttünk vízzel. A vízmerítést a világ összes kincséért sem engedtem volna át nagyanyámnak. A temetőkútban ugyanis népes békakolónia tanyázott. Történt, hogy egyik alkalommal épp egy gyanútlanul sütkérező méretes bakbékát igyekeztem a vízzel együtt a kandliba terelni, amikor váratlanul erélyes hang szólalt meg mögöttem. Az ijedtségtől kis híján belefittyentem a kútba.
– Semmit se változtál, Jolán! Ma is ugyanolyan szép vagy, mint lánykorodban. Látod, ha annak idején engem választasz, most nem özvegyként kellene kijárnod a temetőbe – szavalta a fehéringes férfi.
– Persze, mert akkor örökké itt lakhatnék – válaszolta nagymama. – Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam, azért választottam Imrét, mivel te világéletedben felelőtlen, könnyelmű ember voltál. Csak a barátok léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol másik, hol egyszerre mindkettő. Milyen élet várt volna rám, melletted?…
– Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…
– Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne áltassuk egymást, Pista…
– Még most sem késő, Jolán…
– De nagyon is késő, Pista. Öregasszony vagyok, te meg öregember. Nekünk már csak múltunk van, jövőnk nem lehet… Na, Isten megáldjon. És máskor, kérlek, ne hozd rá a frászt az unokámra. Az imént is majdnem beleesett a kútba ijedtében, amikor elkurjantottad magad a háta mögött…
– Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a kérdést, amint eltávolodtunk a kúttól.
– Áh, csak egy vén tökéletlen… – legyintett bosszúsan.
– Miért mondta, hogy annak idején őt is választhattad volna?
– Mert nagyapád előtt ő udvarolt nekem.
– És te mégis nagyapához mentél feleségül?…
– Pontosan. Nagyapád mozdonyvezető volt, Pista bácsi viszont sose vitte többre a csőszködésnél. Ezt te úgyse érted…
– De ha Pista bácsi lenne a férjed, miért lakhatnál örökké a temetőben? – faggattam állhatatosan tovább.
– Mert ő itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetőcsősz! – zárta le beszélgetést nagymama.
Napokig töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a fejembe, miért kell csősszel őriztetni a holtakat, hisz’ akire egyszer rázárják a koporsó födelét, ráadásul még egy csomó földet is ráhánynak, az soha többé ki nem kel önerejéből, a sírból. Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb. Háromnapnyi tépelődés után meg is kérdeztem anyámtól:
– Mi szükség a temetőcsőszre, ha a holtak már úgyse támadnak fel?
– Nem a holtakat kell őrizni, te, butus, hanem a sírkertet – simogatta meg a fejem. – Tán újra megkörnyékezte nagymamát az a vén részeges? – komolyodott el.
– Senki sem környékezett meg senkit… – z
...
Tovább »
|
>
