Víz fölé hajló szürke nyárfák
méltósággal állnak sorfalat,
őrzik a Kettős-Körös álmát.
Hullnak kárminos porzós barkák,
szellő sodorja zöld termőket,
hallgatom a folyó dallamát.
Vihartépett, kettétört gallyak
dacolnak a szél erejével,
az aljnövényzet mélyen hallgat.
Madarak keresik párjukat,
énekükkel repülök messzire,
gyermekkorom rejtelmeibe.
Egy pillantásnyi idő telik el…
ülök már a laposi kertben,
Nagyapát látom… int nekem.
>
