Akár élhetnéd is. Ám mindegyre elrúgod magad a valóságtól, ahogyan magyarázkodsz. Fárasztó lehet kitérni, szándékkal esni mulasztásba. Minek törnéd szét, ha szilánkjai zavarbaejtően azonos képet sokszoroznának?
Bábozódj ki! — már nem védelmez, csak elszigetel a burok. Elég, ha hagyod lefutni a génjeidbe kódolt programot. Hiábavaló lenne kifogásokat keresned; teendőid listájának élén egy rég esedékes bejegyzés áll.
.......................................................................„Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette .......................................................................őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda .......................................................................győz a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, .......................................................................mint a 'Lenni vagy nem lenni'. A válasz akár meg- .......................................................................maradásunkról is dönthet."
.......................................................................Szécsi Margit: Nagy László emlékezete ................................................................ ................................................................ ................................................................ Jöttek bár tarka tömegben, küldötteiként akárhány rangnak– rendnek, ám senki bátor az ő nevében, ki vitt a fogadására kirendelt szárnyas seregeknek oly égi harsonát, hogy hangjára – múltán alig évtizednek – porig omolva múlt el fölülünk az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.
Lám, a hattyúi csapat zavarodottan mégis ekkor széledt el végleg.
Szállt aki vele az élen, hány hullt ki maga is időnek előtte a sorból? Hangja némultán hány maradt megfáradva hátra? S kiket elől ért a váratlan ránk- szakadt szabadság: vágytak megrészegedve földi szerepekre, olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva táborokat szervezni láttak idelenn.
Szárnypróbáló fiaknak minta így lett a repülés eddig lendítő íve helyett a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.
Hogyan bírhatták volna hát meg a szétfutó partokat megroppanva is hídként összetartó szivárvány terhét?
Miként mind távolabb került a túlpart, úgy szorult távlatot vesztve egyre lejjebb a horizont, tévesztve szem elől táguló határokat.
Ostromlott várat védők és ostromlók sorsszerű szerepük szerint így mondtak le – önként! – a már kiküzdött végtelenről.
Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera: trikolórba fúlók és a „korszellem" világnyelvére könnyen lefordítható globál-ünnepeltek iszapba ragadt, hervasztó vitája.
Kimaradni belőle akár nívó is lehet.
S bár megtartatni az időben más program nincs ma sem – magyarul a mindenséget! –, ama harc addig megvívatlan érte, míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:
>
