Hatalmas pusztaság feküdt ott akkoriban, amibe mi néha csak úgy belehajtottunk gépjárműveinkkel. Kivételes alkalom volt, csupán egy autóval mentünk, és azt hiszem úgy három rekesz sört pakolhattunk be a hátsó ülésre. Kinyitottam egyet, és mélyet húztam az üveg tartalmából.
- Nem kétpatkányos, de azért megjárja. Szerintem az emberek szörnyülködnének, ha tudnák, mit iszunk, mármint a klubokban meg ilyesmi. Mondjuk, időnként mindenki eléggé el van gatyásodva, mint mi régen, furcsa, hogy ez a márka rajtunk maradt.
- Odanézz. - A kietlen kiszáradt fatönkökkel, és hatalmas egymástól méterekre növő fűcsomók között egy autó roncs bontakozott ki a reflektorok fényében. A rozsda beette, és a szélvédőn is jókora repedés húzódott. Leállítottuk a motort.
- Mennyit érhet ez? Mármint a fémkereskedőnél?
- Sokat. Kurva sok ilyen sört. Én inkább attól félek, hogy valakinek azt mondták szívjá gázt, aztán még mindig ott van. Benne. Újabb nagy nehéz korty csúszott le a torkomon. Nem véletlen jöttünk ide beszélgetni: A hely kisebb méretű nukleáris katasztrófa sújtotta térség, ezt bármelyik geiger Müller számláló bizonyítja, csak jelentéktelen, kisebb, mint mondjuk Csernobil, és elhallgatott, és kuss, van róla, de ha tetszik – ha nem van ilyen. Mi meg nem szeretünk füvezni, nem áll jól a szánkban az a drága cigaretta, úgyhogy néha kijövünk ide, és akkor, nos, ilyenek vagyunk. Még mindig visszhangzott a fejemben: Azt mondták szívja gázt, azt még mindig ott van.
- Mit gondolsz mióta? Már tuti megették a férgek, és az ami volt, szóval aszott bőr, és csontok, holttetem.
- Ezek a dolgok nem olyanok, mint te meg a csirke, aminek még mindig nem eszed meg a bőrét. lerágják azt is. Talán egy táskányi csont a hátsó ülésen, vagy a csomagtartóban. - Elképesztő, hogy mennyire biztos volt benne, hogy mi van ott.
- És akkor mit lehet csinálni? Pár fotót? El lehet tenni valamit szuvenírbe? Eltenni két lábszárcsontot, a garázsba a régi dobszerkóba rejteni, és ha megtalálják, visszavágni, hogy a gimis rock zenekar kicsit menőbb volt, mint, ahogy hiszik, menőbb, mint bármi más, amit csak pipáltak?
Haverom kussolt, méghozzá jó nagyot. Nem tudom, hogy beindult a fantáziája, vagy tényleg csak nyomasztotta valami, de kb. olyan képet vágott, mint aki, nem is tudom csalódott valamiben.
A huszadik születésnapja óta nem tűnt ilyennek. Akkor nagyon fenéken rúgta vaklaki, és hát nem voltunk sokan. Mondhatni alig-alig. Persze ebben a korban ez már nem jelent problémát, ha jól akarod érezni magad (ha van pénzed – ez a mondat, mint valami örült rock szám szövege dúrúszól), de szóval mérföldkő is volt ez a nap, elágazás, hogy kurva népszerű lesz vagy sem, és hát akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz az. Volt is valami csaja akkoriban, de szemmel láthatóan nem egyezett a véleményünk, hiszen ő se jött el.
- Ha nincs ott egy hulla vagy valami, akkor nem tudom. Perelek vagy teszek oda egyet. – Halálosan komolyan mondta. Majd folytatta: Tényleg uncsi volt.
- Mármint? – Kiszállt a kocsiból, visszanyúlt a leengedett ablakon, magához vette az a jókora bornyitót, jól bevágta az ajtót, és elindult, a másik felé. A jármű még mindig ott állt, valamiféle domboldalban, alig észrevehetően.

- Egész ügyes rajzok. – jegyezte meg higgadtan. – Maga készítette?
- Nem a bátyám volt. Ő kezdett el ilyeneket készíteni, miután odalett a legjobb barátja. Ennek már vagy két éve.
A férfi leemelte az egyik fotót, amin a lány egy fiúval van. Hosszasan nézegette. Derekán a póló alól kidomborodott, a rövid tömzsi lőfegyver. Egyetlen pillanat alatt véget vethetett bárki életének, és a vele szemben a fotelben ülő kislány tudta ezt, és, hogy az élet nem akció film, neki nincs ilyen, és nem lesz lövöldözés vagy csetepaté, ha odáig fajul a dolog, az lesz, amit a férfi akar, és az neki nem fog tetszeni.

A festék már javarészt lemállott róla, a szélvédő hosszan megrepedt, és a visszapillantó tükör darabkái úgy lógtak alá, mint valami gubózó hernyók a fenyvesekben. Csillogtak, ahogy lement a nap.
Odabent homályos sötét volt, enyhe cigaretta szag áradt kifele (allergiás rá, jó ideje nem tudja elviselni), és megesküdne, hogy volt valami az első ülésen. Odabent valami gubbaszt, azon a rothadó műbőr ülésen. Nem látta tisztán, de mármint ha egy pillanatra igaza lett volna, mármint hullaügyben, és felfordult a gyomra, csak a mentolos légfrissítő illata hiányzott hozzá, hogy kidobja, ami a gyomrában van, mert van ott valami, hiába nem evett, fészkel.
Nem mert megtámaszkodni az autóban, félt, hogy megvágja a kezét, és vérfertőzést kap, olyat, amin már nem segít a tetanusz, mert van olyan. Talán lassan visszasétál a saját kocsijához, és kussol egy darabig. Végül erőt vett rajta a kíváncsiság és elkezdte felfeszíteni az első ülés melletti ajtót. Kicsit olyan bolt, mintha egy beragadt zárral bajlódna, pedig a bornyitóval próbálta beszakítani a kocsi burkolatát, jókora darab volt, azt hihetné az ember, hogy ilyen vásári kellék, de annál jóval strapabíróbb. Az ajtó alig fél perc múlva hatalmasat reccsent. Régi hűtőszekrényeknek van ilyen hangja, amikor leolvasztják őket, és felengednek.

Bent egészen más volt a világ, a naplemente vöröses fénye szűrődött be, a barnás-szürkés, kormánnyal, sebváltóval, és kilógó rugókkal telezsúfolt sírkamrájába, amit a pókok (apró kaszások, és a rájuk vadászó keresztesek), teljesen beszőttek már, az első ülésre szíjazott, aszott macskára emlékeztető majomtetemmel együtt.

Az ajtó bevágódott és olyan arcot vágott, mint aki belerúgott valamibe, vagy szögbe lépett, amit vassulyomszerűen helyeznek el néha a fűben, a kertvárosban. A másik autóból vicces benyomást is kelthetett volna, ha lett volna bármi humora az életnek, de nem volt ezt is ők ültették belé, ahogy a fogyatkozó sörrel visszabotorkált, és kifeküdt a kocsi motorháztetőjén, mint valami rock sztár.
- Mi a szar van ebben? – kérdezte fennhangon, majd a sörösüveget párméterrel odébb hajította. Barátja már ott állt felette, és az egész látkép hullámzott, mint valami délibáb. – Mi történt? Mi a faszt csinálsz ember?

- Csak egyetlen dolgot nem értek.
- És pedig?
- Hogyan volt képes egyedül egyáltalán megmozdítani azt a szobrot?
Egy pisztoly dörrent a sötétben.
- És a nő? – Kérdezte a harmadik fél.
- Majd azt mondjuk neki, megcsúszott és beverte a fejét egy kőbe.

A ház egy dombon állt, magányosan, üresen, ahogy a régi időkben volt szokás hagyni a lakók halála után, itt vidéken. A levegőben még érződött az első kora tavaszi záporok illata, és ily éji órán a szél is feltámadt egy kicsit, finoman rázta a fák ágait. Egy autó közeledett a lenti földúton, ami nem ért teljesen véget, de nem is vezetett el a régi Gordon lakig; ahogy haladtak rajta, a lámpák fényében lassan fűvé változott.
Mikor a gépjármű megállt, az utasok még hagyták egy kicsit járni a motort és égni a lámpákat, majd kiszálltak és úgy néztek fel a dombtetőre, ahogy a vadon idegen népek szoktak a mezők és erdők feletti sötétségre, mely feketébb, mint bármely nagyvárosi éjszaka. Minél kevesebb az ember valahol, annál fényesebbek a csillagok és itt a fényük már-már földöntúlinak hatott, mely, mint valami eszement tündöklő lidérc ölelte körbe a házat, és a környék füzeit.
Máté tiszteletes szólalt meg először, halkan, tisztán, és bár elől állt, arcát nem láthatták, mosolya mégis érezhető volt:
- Talán most már állítsuk le a motort. – Kabátja rejtekéből előhúzott egy régi ütött kopott olajlámpást és egy doboz gyufát.
- Segítene nekem Mrs. Godvig? Eléggé fúj a szél.
A nő odalépett, a retikülből pillanatok alatt előhúzott egy öngyújtót és meggyújtotta a lámpást. A tiszteletes arcán a megszámlálhatatlan ráncok és redők hosszú árnyékokat vetettek, olyan volt akár a frissen szántott anyaföld.
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – A nő kedvesen mosolygott, a rúzs vöröse a pipacsokat idézte.
Máté tiszteletes tett egy lépést hátra, és megbotlott egy távoli fa hosszúra nyúlt gyökerében, amit a gyakori esők és záporok moshattak ki a földből.
Egy gyors mozdulat a zuhanó viharlámpás táncoló fényében, egy erős szorítás a pap testén.
- Jól van, atyám? – Egy mély férfihang volt, amit csak néha lehetett hallani.
- Remekül fiam, köszönöm, csak ritkán szoktam autóval utazni, azt hiszem, megszédültem egy kicsit.
A férfi, amint a tiszteletes visszanyerte az egyensúlyát, elengedte. Olyan apró volt az az ember.
- Ön is régen járt erre, igaz atyám? – Kérdezte azon a kedves tisztelet teljes hangján, amit a templomban is szokott használni.
Újra feltámadt a szél, jeges szellő követte a szavakat. Máté tiszteletes nem válaszolt, elindult felfelé. A férfi és a nő követte.
A domb tövében egy kicsit megnyugodott a lég, érintése nem vágott, csak olyan volt, mint egy távoli ordítás. A férfi oldalról átkarolta Mrs. Godvigot, megfogta a kezét, azt, amelyiken a hatalmas vérvörös kővel díszített gyűrűjét hordta.
Az út felfelé járhatatlan volt, és az atya olyannyira begörnyedt, hogy dülöngélő testével a magasra tartott lámpás alatt olyannak hatott, akár egy mesebeli manó, ami most mászott elő titokzatos barlangjából.
Mire elérték a dombtetőt, szinte teljesen átfagytak, és itt a ház tövében még-egyszer a csontjukig hatolt az ősz utolsó lehelete. A fák ágainak recsegése és a rosszkedvű fellegek még az ajtó betörésének zaját is elnyomták, a kalapács ütése és a betörő üveg hangja olyan volt, akár egy dőlő fáé a sötét, közös múlt erdejében.
A pap, a sírásó és a felesége beléptek az elhagyatott Gordon ház ajtaján, és nem néztek vissza.
A kései, olcsó temetéseknek volt olyan szaga, mint a dombtetőn árválkodó laknak, a doh rágta berendezés, a sarkokban és az asztalok alatt megbúvó különös pöffetegek, amik, mintha maguk is lélegeznének, rossz, keserű levegőt fújván ki, mint a hűvös sírok közti szellő, mely felkavarja az ezerévesnek ható port. A falak és berendezés olyannyira átázott a szűnni nem akaró eső alatt, hogy a betévelyedetteknek mind eszébe jutott egy beteg tüdő.
Mostanában mégis olyan különös szelek jártak feléjük, amik után egy különös megváltásnak vélték a házat, egyfajta sötét otthonként tekintettek reá, egy utolsó menedékként, egy komfortos siralomházként az elkerülhetetlen akasztás előtt. Menekültek, és bár üldözőiket messze maguk mögött hagyták, mégis, már a lámpás fényében táncoló árnyékaik is az őket utolérő, és dolgukat bevégzett kutyák gazdáinak diadalittas ünnepét idézte. Tekintetük és képzeletük rendre veszélyt keresve elkalandozott, majd meg- megakadt a sárgás, sápadt arcaikon, amikben a szemek a szemüregek sötét mélyébe bújtak.
A pap gyertyákat pakolt elő és egy üveg whiskey színű ital került az asztalra egy nagykabát mélyéből. Két finom női kéz poharakkal benyúlt az asztal félkörébe, és egy hang nélkül letette azokat, teste és arca a sötétség mögött maradt.
- Milyen otthonosan mozog itt, Mrs. God…
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – Vágott közbe az asszony.
- Igen, általában kiismerem magam a konyhában.– Tette hozzá finoman, majd töltött az üvegből.
- Igyanak csak uraim, igyanak csak amennyi jólesik.
A két férfi csöndesen üldögélt, a pap mélyen előre dőlve, két kezét az arca előtt összecsukva. Csak hosszas idő után szólalt meg újra.
- Az a régi óra, ott a nappaliban, az vajon még… - Ezúttal a sírásó szakította félbe.
- Kötve hiszem, hogy az még mindig járna. De az enyémen nyugodtan megnézheti. – Kabátzsebéből előhúzott egy régi, ódivatú, ám igen fényes órát, ami láncon függött és elfért a tenyerében.
A pap szeme egy pillanatra felragyogott, ahogy közelebb hajolt a lámpáshoz; arcán kirajzolódtak azok a ráncok, azok a tébolyult vonalak, melyek a maguk kegyetlenségével Goyát idézték.
Ginger azzal a kezével, amin az ékes vörös gyűrűt viselte, egy pisztolyt, egy 45-ös revolvert húzott elő a táskájából, majd pakolt le az asztalra. Mindhárman tudták, még a pap is, akinek nem mondták el, hogy nincs megtöltve. Rájött, mint ahogy arra is, hogy az óra nem pontosan jár. Csak mosolygott, míg a többiek csöndesen üldögéltek, míg az ital fogyatkozni nem kezdett.

Bár reggel mind azt mondták, hogy álmuk békés és megérdemelt volt a hosszú út után, és ha néha-néha fel is ébredtek, csupán a villámok vakító fénye, a mennydörgés és a falakon kaparászó fa ágak hangja fogadta őket; azt mind érezték, hogy az éjjel több dolog megváltozott a házban. A sötétség leple alatt szekrény ajtók nyíltak és csukódtak, olyanoké, amikről kevesen sejtették, hogy mit rejtenek.
A reggel első teendői zavartan teltek, mint amikor az ember egy idegen házban ébred. A dolgok kissé megváltoztak azóta, hogy különböző okokból itt jártak. Az ápoló kezek hiánya egy idő után meglátszik mindenen, a rozsda és korhadás szétfutott mindenfelé.
- Bizarr egy menedék ez a magamfajta öregembernek. – Szólt Máté atya, majd odalépett a függönyhöz, elhúzta azt és kitekintett a mezőkre, ahol a fű és a gaz között egy autó árválkodott. - Vajon azt is beeszi majd a rozsda? Vagy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet is? Bizonyára, hiszen élelmünk kevés. – Efféleképpen gondolkodott és közben motyogott is, de a többiek még álmodtak félig, vagy csak úgy hitték, imádkozik.
Sokáig időzött az ablaknál, tekintetét mélyen beleszúrva a semmibe.
- Atyám, kér levest? Hideg, mint a keresztelő víz.
- Az szenteltvíz, fiam. Szenteltvíz.
- Azt hittem, önnek semmi se szent.- Gúnyolódott a sírásó.
- Ha hasogatnál egy kis fát a domboldalban, talán meg is melegíthetnénk. – Szállt be a beszélgetésbe Ginger.
A férfi egyik kezével végigsimította zsíros haját, majd megdörzsölte borostás állát, végül megrántotta a vállát és felemelte az ajtó mellett fekvő baltát.
- Mindjárt jövök. – Súgta inkább maga elé, mintsem a többieknek, majd kilépett az ajtón mely hosszas nyikorgással bezárult mögötte.
A lány szinte azonnal odarohant Máté atyához, átölelte és magához szorította, mielőtt arcáról leperegtek volna első könnyei.
- Annyira félek, Atyám! Annyira félek.
- Lányom… - Kezdett bele Máté, de a nő ismételten félbeszakította, miközben elhúzódott.
- Mondtam már, hogy szólítson Gingernek! Az istenért! Olyan nehéz ezt megjegyezni? – Duzzogva elfordult, arcát a kezeibe temette.
- Ginger! – Szólalt meg az atya kedves, vigasztaló hangján.
- Igen?
- Ha gondolja, van nálam még altató. Beletehetjük a reggelijébe, és amíg ő alszik, addig ön elmehet. Vagy ha gondolja, odaadom magának, és ön bevehet annyit, hogy soha többé nem kell felkelnie.
- Hát ez nagyon kedves. – Mondta a lány, majd kitört rajta a sírás.
- De ha javasolhatom, csak egyet vegyen be, és dőljön le ott azon a kanapén. Nagyon nehéz éjszakánk volt.
A nő szipogott még egy darabig, majd elkezdte igazítgatni az elkenődött sminkjét.
- És addig maga?
- Felmegyek és megnézem, hagytak valamit a padláson.
- Úgy gondolja?
- Úgy gondolom, hogy egy-két lopott műtárggyal több vagy kevesebb a mi esetünkben igazán nem számít. Meghát, legutóbb úgyse tudtunk mindent elvinni. – Miközben ezeket a szavakat mondta, az öreg pap ajkán megjelent egy kaján mosoly. A nő is elnevette magát.
- Tovább kell mennünk? – Kérdezte Ginger korántsem olyan hűvösen, mint szokta.
- Tovább. De azt hiszem, hogy még mielőtt szednénk a sátor fánkat, eltölthetnék itt pár napot a régi szép idők emlékére.
- Vigyázzon az öreg csontjaira, atyám. – Mondta kedvesen Ginger, miközben játékosan meglengette a karját. Máté odalépett, kinyitotta a nő tenyerét, és beleejtett két ampullát.
- Aludjon békésen. – Mondta, majd elindult felfelé a lépcsőn. Egy pillanatra megállt, de nem nézett vissza. Aztán még egyszer megszólalt:
- Először csak egyet vegyen be!


Kint a lankán, a moha és a dudva a csizma tetejéig ért, a fák mélyen magukba itták ... Tovább »